„harminc éves korom körül jöttem csak rá, hogy a szerelem bennünk lakik, egészen lényünk kezdete óta. Mert soha nem egy magas férfit, vagy agy szexis nőt képzelünk el valójában, amikor az ideálunk felől faggatnak, ez csak a szexusnak jelent valamit, hanem egy hangulatot, amelynek letéteményese csak egyetlen ember lehet a Földön. Persze, semmiféle tapasztalat nem utal rá, hogy ez az ember valójában létezik, de az első szerelem érzésével belekezdünk a világ legreménytelenebb mozizásába: a bennünk lévő képet próbáljuk rávetíteni azokra a szerencsétlenekre, akiket elénk sodor a sors. És függően attól, hogy az illető milyen filmvászonnak bizonyul, hosszabb-rövidebb ideig futtatjuk rajta filmet, és elhisszük, hogy a film ő maga. Aztán egy napon rájövünk, hogy az a szemölcs nem a főszereplő orrán van, hanem a vászon rücskös. És innentől kezdve naponta vesszük észre a vászon hibáit, mindaddig, amíg egy napon kimondjuk: további vetítésre alkalmatlan. A helyzetet pedig az teszi tragikomikussá, hogy mindeközben ő is vetíti rád a filmjét, ő is végigjárja ezt a kálváriát, és így lesz az ember egyidejűleg kritizáló nézőből kritizált vászon is.”
(Varnus Xavér:Átváltozások)
(Varnus Xavér:Átváltozások)
1 megjegyzés:
Lehet hogy Xavér is tud valamit, de kicsit felszínes amit mond. Be is vallja ezt a vászon hasonlattal.
Megjegyzés küldése